Lookbook

must belive in something

Most már tagadhatatlanul is itt az ősz. Kint zuhog az eső, én pedig bent ülök a fotelban, plédbe bugyolálva, egy forró csésze teával a kezemben és csak hallgatom a csendet magam körül. Néha átszűrődik valami halk kopogás a szomszédból, én pedig mindig megijedek, hogy biztos nekem jeleznek, amiért megint hangosan hallgatom a zenét. Ilyenkor kikapcsolom gyorsan, de a kopogás nem szűnik meg. Megnyugodok és a zenét újra visszakapcsolom.

Ahogyan napról-napra szürkül körülöttem a táj, úgy szürkülnek vele a hétköznapok is. Minden nap ugyan az a céltalan semmittevés. Már több, mint egy hónapja itt lakom, de még mindig rendszeresen a rossz irányba haladó metróra szállok fel és mikor észbe kapok, csak megrántom a vállam: “Van időm.” Hiába rövidülnek a nappalok, mindig azon kapom magam, hogy öt órakor kifelé bámulok az ablakon és azon bosszankodom, hogy még mindig fenn van a nap.

Mások alig érik utol magukat, én pedig állandóan két lépéssel magam előtt járok.

“I’ve learned to love the shadows”

Mostanában sokat figyelem az embereket. Néha még arról is megfeledkezem, hogy létezem. Csak egy árnyképként suhanok a hömpölygő tömeg közepén és olykor már én is megkérdőjelezem, hogy azért megyek még mindig előre, mert én is úgy akarom, vagy csak a sodrás visz magával? Szeretnék végre tartozni valahova. Szeretném azt érezni egyszer, hogy helyem van a világban, hogy van okom itt lenni. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit kéne tenni. Mi lenne az a cselekedet, aminek most tényleg volna valami értelme is.

SHOP MY STYLE

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*