Latvia soul-trip vol.2

Do you believe in Paradise? No? Because you should! It’s true, I always fall in love with the country, where I am. I love to travel. If I could, I would leave everything behind me and I go travelling around the world. I prefer steady things to facing unexpected challenges, but if I’m on way, I always forget about my problems. Sometimes I feel this woud be a solution. Or maybe, this would be only a coward escape from the real life.

I’ve spent the last 2 weeks abroad. This journey couldn’t have been at a better time than now. Nowdays, I felt that I needed something, what could shake me up. I started to sunk in the grey weekdays, I started to forget what is my goal. What is my life plan? Why do I do this?

When I got this chance, I said yes immediately without thinking. I didn’t think that I hate airplanes and I have to fly alone, I didn’t think that how hard it is for me integrate into a team, I didn’t think that I never used English in the real life before. I just said yes and I knew: this would be a really good opportunity to leave my comfort zone.

Can I say I’ve done it? Yes. Was it succesful? Well, I don’t know. On one hand, it was, because I left my comfort zone. Yes, better than I wanted and it was a horrible experience. I learnt about myself a lot and I realised that I won’t be a social person – never ever.

I’m not anti-social. I like people, I like to be around people, but not all the time. And not with everyone. There are some people, whom I can’t bear. I know that they aren’t bad people and I can’t explain why I don’t like them… I just can’t understand, why it is good if someone has to fight for other people’s love.

I know, I’m a really hard case. If someone wants to know me better, it will be a long-long way, but it isn’t impossible, but most people give up easily. Everybody says to me, I’m too shy, because I can’t open my soul in front of other people. I don’t agree with that. I can open if I want to. If I see, that it’s good for me.

On the first day, I felt that I failed. I just sat in the corner and I was watching other people around me, they were talking, laughing and playing with each other and I felt that I missed something. I looked at this trip like it would be a task: change myself. I tried, but it couldn’t and I became more depressed because of it.

I felt like a loser. I could say lots of things, but I couldn’t speak. I wanted to open my mind and my soul, but I couldn’t. I wanted to feel something, but I couldn’t. Just stood in the middle of the circle and I knew, this is the time when something should happen… and still I feel only the space in my heart.

I couldn’t speak a lot with people, but I could listen and think a lot. I was thinking about myself, my past, my life, I thought what was not so long ago. I was thinking of my demons. I realised that I took a very long way and this is totally normal that I feel tired now. I can’t expect from myself that I can change everything in only one day. It was a long way and I haven’t arrived yet, there is still a lot to do.

I’m sorry, that I couldn’t show them, who I am. I only scattered crumbs. In spite of all these, I learnt a lot from everybody, even if they couldn’t feel this. Even if I can’t feel this either at this moment.

I learnt a lot about teamwork – and I realised that I’m not a good team player. I learnt a lot about accommodation… Yeah, this isn’t my strength, but I also learned that it can be improved. This was the firts time when I talked about my dreams, my fashion blog and my goals in the fashion world and everybody supported me. And it was amaziiiing!

When I talked about my life and the current situation, that I don’t like my job and I wanna change, they totally understood me. They confirmed, that I’m not a special person because of it. It’s normal. That’s not normal, if I accept this.

Almost 2 weeks in the middle of the nature… It was a really good opportunity to restart my life. When I was coming home and I was waiting for my plane I felt like I had not been home for 1 year already!

I forgot about everything. About my work, about my problems. It’s really hard to get back to the routine again… but this is the best time to change the direction. I’m full with power and I haven’t got any idea, where does it come from? Maybe, this is my souvenir from Latvia. Thank you so much!

// HUN //

Hisztek a paradicsomban? Nem? Pedig kellene! Igaz, hogy nekem mindig sikerül elfogultságig beleszeretnem abba az országba, ahol éppen járok. Ha tehetném, mindent magam mögött hagynék, és neki indulnék inkább a világnak. Pedig jobban szeretem a biztos dolgokat a bizonytalannál, de ha úton vagyok úgy érzem, minden gondom elröppen egy pillanat alatt. Sokszor hiszem azt, hogy ebben rejlik az igazi megoldás is. Vagy csak gyáva menekülés volna, az igazi élet elől.

Majdnem 2 hetet töltöttem külföldön. Ez az út nem is jöhetett volna jobbkor. Mostanában sokszor éreztem úgy, hogy szükségem lenne valamire, amire felráz. Kezdtem nagyon belefásulni a szürke mindennapokba, kezdtem megfeledkezni arról, hogy mi is az igazi célom. Mi a tervem az életemmel? Miért csinálom ezt az egészet?

Szinte azonnal igent mondtam a lehetőségre, gondolkodás nélkül. Nem gondoltam bele, hogy mennyire utálom a repülőket és egyedül kell repülnöm, nem gondoltam bele, hogy mennyire nehéz beilleszkednem idegenek közé, nem gondoltam arra sem, hogy még sosem használtam élőben az angol nyelvet ezelőtt. Egyszerűen csak igent mondtam és úgy éreztem, ez egy tökéletes alkalom lesz, hogy kilépjek a komfortzónámból.

Megcsináltam? Igen. Sikerrel jártam? Nos, nem tudom. Egyrészt igen, hiszen sikerült kilépnem a komfortzónámból. Talán még jobban is, mint ahogy azt én akartam. Viszont borzalmas érzés volt. Sokat tanultam magamról és rájöttem, hogy soha nem lesz belőlem szociális ember – soha az életben.

Nem vagyok antiszociális. Szeretem az embereket, szeretem ha körül vesznek, de nem minden esetben. És persze nem mindenkit szeretek magam körül tudni. Van néhány ember, akit képtelen vagyok elviselni. Pedig tudom, hogy nem rossz emberek, és nem is tudom megmagyarázni, hogy miért nem szeretem őket… csak egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért jó valakinek, ha harcolnia kell mások szeretetéért.

Tudom, én sem vagyok könnyű eset. Ha valaki meg akar ismerni, akkor igen hosszú útnak néz elébe, de ez nem jelenti azt, hogy lehetetlenre vállalkozik. Csaknem könnyű feladat. Mindenki azt mondja, hogy túl félénk vagyok, ez az oka, hogy miért nem nyitom meg a lelkem mások előtt. De én nem értek ezzel egyet. Meg tudok nyílni, ha akarok. Ha látom, hogy ez nekem is jó.

Az első napokban úgy éreztem, hogy elbuktam. Ott ültem a sarokban, néztem a többieket, ahogy beszélgetnek, nevetgélnek és játszanak és úgy éreztem, kimaradok valamiből. Úgy tekintettem erre az útra, mint egy küldetésre: megváltozni. Igyekeztem, de nem sikerült és ettől csak még inkább magamba fordultam.

Úgy éreztem magam, mint egy örök vesztes. Sok mindent tudtam volna mondani, de képtelen voltam beszélni. Meg akartam nyitni az elmém és a lelkem, de nem ment. Érezni akartam, de nem ment. Csak álltam a kör közepén és tudtam, hogy most ez az a pillanat, amikor valaminek történnie kéne… de még mindig csak az ürességet éreztem belül.

Nem tudtam sokat beszélni az emberekkel, de annál többet hallgattam és gondolkodtam. Magamon, a múltamon, az életemen, azon, hogy mi mindenen mentem keresztül. Gondolkodtam a démonaimon. Rájöttem, hogy már így is nagyon hosszú utat tettem meg és teljesen normális, hogy most fáradtnak érzem magam. Nem várhatom el, hogy minden megváltozik pusztán egy nap alatt. Hosszú út volt és még mindig nem érkeztem meg. Még mindig sok minden áll előttem.

Sajnálom, hogy nem tudtam megmutatni ki is vagyok valójában. Csak morzsákat hintettem szét. Mindezek ellenére, sokat tanultam mindenkitől, ha ők nem is érzik. Ha én nem is érzem ezt most még.

Sokat tanultam a csapatmunkáról – és hogy nem vagyok egy jó csapatjátékos. Sokat tanultam az alkalmazkodásról… és hogy az sem az erősségem, de megtanultam, hogy ez is fejleszthető. Ez volt az első alkalom, amikor az álmaimról meséltem, a blogomról és a céljaimról a divatvilágban és mindenki támogatott. És ez csodálatos érzés volt!

Amikor az életemről meséltem és arról, ami most van, hogy nem szeretem a munkám és váltani szeretnék, mindenki teljesen megértett. Megértetették velem, hogy nem vagyok különleges helyzetben csak emiatt. Ez teljesen normális. Az nem normális, ha elfogadom a helyzetet és nem változtatok rajta.

Majdnem két hét a természetben… Tökéletes lehetőség volt, hogy újra indítsam az életem. Amikor hazajöttem és a reptéren vártam a gépemet úgy éreztem, már lassan egy éve nem jártam otthon!

Megfeledkeztem mindenről. A munkáról, a problémáimról. Nagyon nehéz volt visszarázódni a megszokott rutinba… de ez egy tökéletes alkalom volt, hogy irányt váltsak. Tele vagyok erővel és fogalmam sincs, honnan is jön? Talán ez az én ajándékom Lettországtól. Köszönöm szépen!

You may also like

2 Comments

  1. Nagyon jók lettek (:)) a képek, gyönyörű környezetben jártál, egyszer én is szívesen elmennék Lettországba.
    Akkor ez a két hét neked elsősorban önismereti szempontból volt fontos? De jó, hogy ennyi mindenben tapasztalatot tudtál szerezni.
    Igen, egy-egy ilyen utazás nagyon fel tudja tölteni az embert, amiko kicsit kiszakadhatunk a mindennapokból.

    1. Köszi szépen! Tényleg gyönyörű volt, de a fotók nem tudják visszaadni. Élőben sokkal-sokkal szebb volt!
      Amúgy igen, ez egy nagyon tanulságos út volt számomra. Kicsit jobban megismertem magam és sok mindenre rájöttem. 🙂 Ilyen tekintetből (is) jókor jött ez az utazás. Szükségem volt már rá.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*